A mai vendégeim: Ervin és Roberta.
A szerkesztésről csak saját tapasztalataim és hibáim alapján tudok beszélni, mert nem igazán tanultam sehol. Vagy tanácsokat kaptam, vagy sok szép könyvet olvasva jöttem rá, hogy hoppá, ezt nem így kéne.
1. A leírás
A leírás kényes téma. Meg merném kockáztatni, hogy mindenki, aki írásba fog, teletűzdeli párbeszédekkel és cselekvéssel az első művét. Én legalábbis így kezdtem.
- Szeretlek! - mondta Ervin.
- Én is. - Megcsókolták egymást.
Később aztán rájöttem, hogy ez így nem jó. Elkezdtem mindent elemezni.
"Belépett Roberta szobájába. A szoba jobb felén volt az ágya, amellett az asztal, vele szemben pedig az ablak. Bal oldalon egy nagy szekrénysor terült el. A szoba közepén átlátszó, üvegből készült dohányzóasztal állt. A falon képek és poszterek lógtak, a függöny rózsaszín volt, a sötétítő fekete. "
Aztán eszembe jutott... érdekel ez valakit?
A barátaim véleményei megoszlanak a leírásokról. Valaki úgy hiszi, a kevés leírást, környezetbemutatást tartalmazó könyv rossz könyv. Valaki pedig azt szereti, ha pörögnek az események, és nem szeret az ajtógomb kopott aranysárga színével foglalkozni.
Nem tudok állást foglalni ezen a téren, de úgy gondolom, nem jó, ha folyamatos párbeszédekből áll a történet.
Én mindig azt fontolom meg, hogy van-e értelme az adott leírásnak. Fontos most bemutatni, hogy milyen színű a szoba? Lehet, hogy fontos, mert a szereplőnek éppen rossz kedve van, és a mélykék, hideg falak csak fokozzák ezt. De lehet, hogy Ervin épp szerelmet akar vallani Robertának, és az olvasót marhára nem érdekli, hogy milyen sorrendben helyezkednek el a bútorok.
A másik dolog, amibe sokan beleesnek (és én is nagy művelője voltam): A ruházat.
"Roberta kinyitotta a szekrényt, és kivett belőle egy rózsaszín pólót, aminek egy pingvin volt az elején. Kék farmert húzott fel, a hajába fehér hajpántot rakott. A fehér sportcipőjét vette fel. Magára aggatta a kedvenc, fekete gyöngyös nyakláncát, és macskás fülbevalót rakott be."
Kit érdekel?
Mármint oké, tényleg fontosnak éreztem. Láttam magam előtt a szereplőt, lássátok ti is... de rengeteg idő elmegy azzal, hogy mindennap leírom, mit vesz fel a karakterem. És ez csak az egyik karakter! Tudattam én azt is, hogy mit visel a másik öt. Még akkor is, ha semmi különleges nem volt bennük.
Szerintem akkor van értelme a ruházat jellemzésének, ha
- A szereplő furcsán néz ki, szokatlan öltözetet visel
- Különleges ruhadarab van rajta, különleges okból ("Azt a fehér, kutyamintás pólót viselte, amit még a volt barátnőjétől kapott." vagy "Aznap gyöngynyakláncot és fülbevalót is viselt. Tetszeni akart Ervinnek")
- A ruházata kifejezi a személyiségét. (Fekete, lyukacsos harisnyát viselt miniszoknyával.)
2. A jellemzés
A szereplők jellemzésében szintén nem értenek egyet az olvasóim. Egyesek szeretik, ha a karaktereket ábrázolják, van róluk kép vagy rajz. Mások egyenesen utálják ezt, és bele sem kezdenek olyan történetbe, ahol meglátják, hogy néz ki a karakter.
Én nem tartozom egyik típushoz sem. Nem zavar, ha meglátom, milyennek képzeli az író, elvégre az ő teremtménye a karakter. Azzal már sokkal nagyobb gondom van, hogyan jelenítsem meg őket a papíron.
Sok olvasó és író is azon az állásponton van, hogy nem kell túljellemezni a karaktereket. Nem kell "hegyes áll, erős arccsont, elálló fülek". Nem kell a szemek színét sem cicomázni (smaragdzöld, égszínkék helyett sima "ződ", kék).
Én erről azt gondolom, ott jelenjen meg, ahol helye van.
"Amikor befejeztem a mondandómat, Ervin kék szeme felragyogott."
"Roberta lóhalálában a műhelybe menekült, de az üldözője még időben elkapta hosszú, selymes fényű, szőke haját."
Igazából ha nagyon kötekedni akarok, a második mondatba nem igazán illik, hogy milyen színű haja van Robertának, és hogy azt Perwollal mossa-e.
A hangsúly inkább azon van, hogy mindjárt letépik a fejéről.
Még egy dolog a hajszínről: nem tanácsos az összes emberkét a hajszíne alapján megkülönböztetni, főleg nem az elején, amikor behozol öt szereplőt.
- Kérsz jégkrémet? - kérdezte a szőke.
- Aha, kösz. - A barna kivette a kezéből, és nekilátott.
- Hé, én nem kaptam! - kiáltott fel morcosan a kék hajú, és belerúgott a szöszi lábába.
Ugye, hogy ugye?
Egyszer letettem egy történetet emiatt. Amint átestünk az első bemutatáson, a továbbiakban az öt főszereplő csak a hajszíne alapján került említésre. Sokat veszekedtek, így elvesztettem a fonalat. :(
3. Elvarratlan szálak, túlrészletezés
Talán ez az, amiről a legtöbbet tudok mondani, és kellő magabiztossággal. A leírás és a jellemzés olyan témák, melyekről különböző vélemények születnek, valaki így szereti, valaki úgy. Az elvarratlan szálak azonban mindenkit idegesítenek. Ebben biztos vagyok.
Elmondom, hogy kerülök bele:
Kitalálok egy történetet. Hú, szuper. Azonnal le is ülök, és megírom az első fejezetet. Majd a másodikat. Egy héttel később elmegy tőle a kedvem, meg amúgy is nyaralok, majd ha hazajöttem, folytatom. Á, nemsokára kezdődik a suli. Megírom a harmadik fejezetet, majd később már csak október környékén van időm a többire.
Mi történik a sztorival?
Az első fejezetben nagyon sok dolog eszembe jutott, el is kezdtem őket leírni. Felbukkant a szomszéd srác, aki helyes, a gonosz lánynak rágót tettek a hajába.
Valahogy a harmadik fejezetre a szomszéd srácnak nyoma sincs, helyette van egy másik, a gonosz lány pedig lószart se csinált a hajával, talán észre sem vette a rágót?
Mit csináltam? Nem folytattam, amibe belekezdtem.
Még a Tizennyolcban is elkövettem ezt a hibát, nem vittem tovább valamit, amiből ígéretes szál keveredett volna ki. Azért sikerült így, mert sok volt a kihagyás, és nem olvastam vissza alaposan a történetet. Persze vázlatot sem írtam. A fejemből pedig kiestek a részletek.
Mindig olvasd el az előző fejezetet! Ha csak 1-2 napja írtad, akkor is! Ha majdnem egy fél évet kihagytál, az egész történetet nézd át, mert csúnya bakik sülhetnek ki belőle. Eltűnhet egy szereplőd, egy konfliktusod. És képzeld el az olvasódat, aki várja, hogy mikor bukkan fel a szomszéd srác újra.
Ezeket a saját káromra tanultam meg, azért javaslom ilyen diktátor módon. Ma már vázlatot is írok, bár korábban nem szerettem. Ezt embere válogatja.
A túlrészletezés is sokszor ennek a következménye. Például részletesen leírom, hogy Roberta rengeteget készül a matekdolgozatra. Kinyitja a könyvet, elfárad, elalszik felette. Felkel, folytatja, nem érti.
Ezzel az a tervem, hogy a következő fejezetben megírja a dolgozatot, de nem sikerül neki, és teljesen kiborul. Ekkor vigasztalja meg az a lány, akivel később jó barátok lesznek.
De ezt elfelejtem, ezért az egészből annyi valósul meg, hogy van egy fejezet tele a tanulós délután részleteivel, amit az olvasók nem tudnak hova tenni.
Mindennek a titka az újraolvasás. Olvasd úgy, mintha idegen lenne tőled. Mintha nem is te írtad volna. Vagy olvasd fel a barátnődnek, barátodnak, anyukádnak, valakinek. Hangos olvasás közben előbukkanhatnak vicces hibák.
Ennyi lettem volna mára. Továbbra is hangsúlyozom, hogy a szavam nem szentírás, ezek csupán olyan dolgok, amiket az évek során megjegyeztem vagy észrevettem. Vannak ám nagyon dühös olvasók és kritikák.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése